Mi az a túlélő mentalitás és mégis miért van rá szükség? Lehet, hogy az is elég, ha a többi szempont/tulajdonság (személyes ráhatás, problémamegoldó készség, erős társas kapcsolatok, önszeretet, elfogadás, optimizmus) rendben van.
Jogos felvetés, ha a éppen a visszapattanásunk a tét – vagyis az, hogy felkenődünk a falra, mint egy adag jól formálható gyurma, vagy szétloccsanunk, mint az odacsapott friss tojás, esetleg gumilabdaként továbbpattanunk. Ahogy azt más sokszor mondtam, egyik tulajdonság sem kizárólagos fontosságú, mindnek megvan a maga szerepe – ezért érdemes ezekre úgy tekinteni, mint egy szerszámosládára és azt előhúzni, aminek éppen akkor a legnagyobb hasznát vehetjük.
Márpedig most igen nagy jelentősége van annak, hogy milyen túlélő készlettel rendelkezünk. Nézzük meg, hogy a túlélő hozzáállás vagy az áldozatszerep hogy jön a képbe.
Carol Osborne A reziliencia művészetében azt írja, hogy „Válság akkor következik be, amikor az önmagunkról a külvilággal kapcsolatban alkotott elméleteink alapvetően tévesek.” Azaz: az elvárásaink és az eredményeink közötti disszonancia okozza a fájdalmat, nem pedig az eredmény önmagában.
Ha ez (mármint az eredmény) meglepetésként ér minket, akkor bizony nagyon is szükséges az előbb említett rugalmasság – hiszen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem tartjuk a kezünket az események ütőerén, nem látjuk azt, ami az orrunk előtt zajlik. Mást várunk, hiszen a terveink, az elképzeléseink mást mondanak – ami viszont valójában bekövetkezik, az eltér ettől a képtől. A túlélő embernek legyen terve – nem is terve, alternatívái. Azt mondják, hogy a merev ember veszélyes. A túlélés alkalmazkodást jelent, vagyis képességet a változtatásra. Alkalmazkodást a pillanatnyi helyzethez, a környezethez, nem pedig folyamatos igazodást a vágyott, elképzelt állapothoz.
És hogy miben más az áldozat attitűd? Az áldozat nem változik, nem változtat, nem keresi a megoldást. Várja, hogy megmentsék. Várja, hogy valaki beavatkozzon. Várja, hogy minden körülmény alkalmas legyen a megmozdulására. És persze rugalmatlan. Egyféle módra esküszik. Nem tanul, nem elemez, nem korrigál. Pedig azt a saját bőrünkön mi is nap mint nap tapasztaljuk: ahogy változnak a körülmények, úgy változnak a lehetőségek is. Ami tegnap még igaz volt, lehet, hogy mára ellehetetlenül.
Jó pár remek film is található ebben a témában – bár nem pont erre a dzsungelharcos-ténylegesen-is-túlélős-MacGuyvers-mindenhonnanmegmenekülős szuperhősös megközelítésre gondoltam elsősorban a téma felvetésekor – (pl. 127 óra, Számkivetett, stb.). Én sajnos(?) alkalmatlan vagyok arra, hogy emberi szenvedésről szóló történeteket nézzek vagy olvassak, úgyhogy személyes ajánlás most nem lesz. Önvédelmileg nekem elég annyi, hogy tudom: fejben dől el igen sok minden, és a hihetetlen túlélő történetek valós hősei ennek köszönhetik az életüket.
A mindennapok túlélési képességét azért igyekszem fenntartani: próbálok igazodni, keresem az alternatívákat, alkalmazkodom. Hogy sikerül-e? Néha igen. Néha meg nem. És hálát adok az égnek, hogy nekünk itt nem szó szerint kell értelmeznünk azt a kifejezést, hogy túlélés, “csupán” a hétköznapok taposómalmának vagy a gazdasági változások őrült hullámvasútjának viszonylatában.
