Mert én lehetek a te embered!

Karrierem hajnalán kevéssé voltam tudatos mind a pályaválasztásban, mind az első munkahelyeim kapcsán. 

Szakmát is inkább kizárásos alapon választottunk nekem: gimnáziumba nem mehettem, mert az nem jó semmire (nota bene: elsőgenerációs értelmiségi vagyok, így a gimnáziumnak tényleg semmi funkciója nem volt a családom életében). Még pár szakmát kizártunk, amikről azt gondoltam, hogy a legvadabb álmaimban se jöjjenek elő – és így fennmaradt a rostán a közgazdasági szakközép iskola.

 

Mivel a kifejezést sem értettem, ezért megszavaztuk nekem a gyors- és gépíró, idegen nyelvi gépíró szakirányt (igen, akkoriban még volt ilyen…). Sajnos ez sem volt telitalálat: azt hiszem én voltam az iskola történetében a legrosszabb gépíró – mindig elkalandozott a figyelmem gépelés közben – de leérettségiztem, sőt biztattak a továbbtanulásra is. Arra sajnos nem volt precedens a családomban (az egész nagycsaládomban sem), ezért a bevált sémáknál maradva én is a Dunakeszi MÁV Járműjavító Üzemébe jelentkeztem, ahol a szüleim és az egész családom dolgozott (apu lakatos volt, anyu hegesztő, a nővérem szakács, a sógorom meg szintén valamit felújított a vagonokon). Én mondjuk már nem szakmunkásként, hanem osztályos beíró adminisztrátorként kezdtem dolgozni – de sajnos ez sem volt sikersztori.

 

A munka nem nekem való volt: elég mechanikus és rapszodikus, szóval viszonylag hamar búcsút intettünk egymásnak. 

Ugyanakkor nem tagadom, hogy hihetetlenül mély benyomást tett rám ez az időszak és a gyerekkoromban “A GYÁR”-ral kapcsolatos élmények: mindenki, akit ismertem, legalább nyakig olajos volt, és/vagy túrta a földet tavasztól őszig, reggel 6.40-kor kezdte a műszakot egy borzasztó füstös, koszos, hideg üzemcsarnokban, télen átfagyva, nyáron megsülve hulla fáradtan értek haza. A levegő tele volt porral, gőzökkel, gázokkal – úgyhogy mindent összevetve nagyon hamar felismertem, hogy ezt semmiképpen nem akarom csinálni. Azt nem tudtam, hogy mi lesz a megoldás, de hogy a tanuláson keresztül vezet majd az út, az egészen biztos volt. 

 

Tudatosság hiányában persze tettem jónéhány kurflit: a remekbeszabott adminisztrátori állást a nővérem kocsmájáért hagytam ott. Itt konyhalányságig vittem. A csaposságot inkább büntetésnek éltem meg: nem voltam elég jó beszélgetőpartner a kocsma közönségének – ami (mit ad isten?) a gyári munkásokból állt.

 

A következő állásom már sokkal tisztább és civilizáltabb volt – nyilván az én fogalmaim szerint. Egy állásközvetítő cégnél lettem adminisztrátor, vagy valami hasonló. Sokkal izgalmasabb volt, néha egész folyamatokat kellett átlátni, követni, úgyhogy kezdtem élvezni a dolgot.

 

Innentől pedig már rakéta sebességgel ívelt felfelé a karrierem: gépírót kerestek Magyarország akkori első távoktatási egyeteméhez. A brit Open University Open Business School kara Budapesten nyitotta meg a “menedzserképzőjét”. Rengeteg tananyagfejlesztés és tréning, oktatás zajlott – okos, értelmes, képzett, tanult, nyelveket beszélő ifjú titánokkal. Teljesen lenyűgözött az a világ. Beleláttam és belefolytam a tananyagkészítésbe, a tréningszervezésbe, az oktatásokba. Hihetetlen változás volt ez az előző munkahelyeimhez képest. Úgy éreztem, hogy végre valami fontosnak vagyok a része.

 

A kezdetek persze nem voltak zökkenőmentesek. Ahogy említettem: gépíró végzettségem volt, de én még hagyományos, mechanikus írógépen tanultam gépelni. Szerintem ahogy mi leérettségiztünk, országos szinten kikukázhatták az összes mechanikus írógépet, mert azóta sem láttam sehol olyasmit. Honnan is láthattam volna: a többi iskolában már rég elektromos írógépen tanultak a diákok, mi még mindig a mechanikust püföltük. Szóval ez okozott némi galibát, mert egyrészt fogalmam sem volt, hogy hogy működnek a szövegszerkesztők, és nem tudtam egy érzékeny billentyűzeten gépelni (hiszen a mechanikuson sem tudtam…). A villámgyors gépelésemet kétszer annyi javítás követte – de azért lassan összebarátkoztunk: a számítógép és én. A másik gubanc az volt, hogy angolul sem beszéltem (orosz szakos voltam a középiskolában, oroszul gépeltem – erre viszont a 90-es években viszonylag kicsi volt a kereslet…).

 

Újra megerősödött bennem, hogy a megoldás a továbbtanulás lesz: kell diploma és nyelvtudás. A hogyan és a mit még kérdéses volt – de újra ugrottam egy nagyot és jelentkeztem a gazdasági mérnök képzésre. Megintcsak nem értettem ezt a főiskola-egyetem-gazdasági mérnök-szakmérnök-csudatudja dolgokat, de hát apróságokkal én nem foglalkozom: beadtam a jelentkezésemet a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gazdasági képzésére. Ott ugyanis elég volt a hozott pontszámom, nem kellett felvételiznem – és arra nem is biztos, hogy lett volna időm, mert elég feszes munkatempót diktált a dolgozóm: kritikus időszakokban hajnal négyig is dolgoztam, csak hogy időben meglegyenek az anyagok a megfelelő minőségben. 

 

Némi kavar és félreértés után a gyöngyösi főiskolai karon találtam magam: agrármérnöki képzésen. Így van: még mindig nem értettem a tudatosság szót, de ügyesen ellavírozgattam a világban. Mindig eggyel jobb helyzetbe kerültem ugyan, de nagyon sok extra erőfeszítést megspórolhattam volna magamnak, ha tudom, hogy honnan hová akarok eljutni, vagy legalább helyre teszem magamban az értékeket. De hát ez még mind előttem volt – így belevetettem magam az agrárképzés bugyraiba. Megint csak egy új világ tárult föl előttem: csuda gondolta volna, hogy ilyen bonyolult az agrárium, de jó diák lévén megtanultam mindent, amit elém tettek. A diploma közeledtével azért kezdtem kicsit aggódni, hogy mégis mit fogok én ezzel kezdeni, mert – ahogy a gépírásról is azonnal tudtam, hogy vakvágány, erről is gyakorlatilag ez első napon kiderült, hogy nem életem értelmét találtam meg. Szóval lesz diplomám, de mindannyiunk érdeke volt, hogy én valahol máshol találjak önmagamra. Ehhez viszont hiányzott még az angolnyelv-tudásom.

 

Így hát a diplomamunkám leadása előtt kb. két hónappal a fejembe vettem, hogy itt az ideje, hogy megtanuljam a nyelvet. Újabb merész húzás és jelentkeztem au-pairnek Londonba. Sajnos már a határon sem értettem, hogy mit kérdeznek tőlem (bár azt füllentettem magamnak, hogy már majdnem értettem a kérdést…), de ezzel a nem egészen alapfokú nyelvtudással felültem a repülőre és március végén elszegődtem gyerekfelvigyázónak egy nigériai családhoz. Következett néhány embert próbáló hónap, de én véglegesen szerelembe estem a nyelvvel – és decemberben letettem a középfokú nyelvvizsgát. Feltett szándékom volt, hogy befejezem a főiskolát, végre környezetgazdász leszek – csakhogy összefutottam egy kedves barátommal, aki épp Londonba készült nyelvet tanulni. Hogy ne menjen egyedül – csatlakoztam hozzá. Újabb évhalasztás következett a főiskolán – én pedig tovább csiszoltam az angolomat. Persze most is mázlim volt: délelőttönként nyelviskola, délutánonként pedig munka. Elhelyezkedtem egy ruhaboltban eladóként, így év végére megvolt a felsőfokú angol nyelvvizsgám is. Kutyakemény év volt, de megérte: tudtam, hogy angol nélkül esélytelen megfelelő állást találnom. Igen, itt a tudatosság csírája már megvolt 🙂

 

Hazatértem után befejeztem a főiskolát: agrármérnök lettem környezetgazdálkodási szakirányon. Tudtam, hogy mégse lenne jó egy egész iparágat tönkretenni, ezért pályaelhagyásra készültem azonnal. De ha már ott voltam, gondoltam, mi bajom lehet egy gazdasági mérnöki diplomával? Elvégeztem azt is Gyöngyösön – mégiscsak jobb esélyeim legyenek, ha állást keresek a jövőben. Bár marketingesként végeztem, akkor már régen a HR szerelmese voltam – ezért innen egy holland cég HR osztályára jelentkeztem. Megvolt a jó irány! Beszéltem angolul, a szakmát szerettem – már csak a tapasztalatot kellett megszereznem.  Pár év munka után megint rámtört a tanulhatnék – gondoltam: mégiscsak profibb, ha szakmai végzettségem is van, így beiratkoztam a Corvinus Egyetem posztgraduális képzésére és – hipp-hopp, pár év tanulás után – megszereztem a HR végzettséget is.  

 

Mindezekkel felvértezve jelentkeztem az IBM frissen nyitott budapesti shared service központjába. Úgy éreztem, hogy minden álmom valóra vált: angolul dolgozhattam HR szakértőként. Izgalmas munka volt, felelősségteljes és szakmai. Innét mentem el gyesre, mert megszületett az első gyermekem. 

És ez volt a fordulópont az életemben. A valódi fordulópont. Eddig csak sodródtam, és lehetőségről lehetőségre lépkedtem. Most azonban megértettem, hogy az én kezemben van az irányítás, befolyásolhatom a dolgok kimenetelét. Sőt: kell is, hogy befolyásoljam, hiszen felelősséggel tartozom a gyerekemért. Amikor 2,5 évvel később visszamentem dolgozni, már csak egy kevésbé vonzó munkakörbe tudtak visszavenni. De kezdtem eléggé feladatorientált lenni és átalakítani a dolgokat úgy, hogy jól működjenek. Szépen, lassan rájöttem, hogy hatalmam van az életem felett. Ha akarok valamit, akkor tudok tenni érte. Már nem sodort az élet – elkezdtem összerakni az apró építőkockákból azokat, amik fontosak számomra. Már nem sajnáltam magam, ha nem sikerült valami: tudtam, hogy jobb pozíciót akarok, ezért azonnal jelentkeztem, amikor az oktatásszervezésre kerestek embert. Nem szívesen szerepeltem mások előtt: ezért beiratkoztam a trénerképzőbe. Gondoltam, egy trénernek biztosan nem okoz nehézséget, hogy mások előtt beszéljen. Be akartam kerülni a belső trénerek közé: mindent megtettem, hogy egyre több gyakorlatom és releváns tapasztalatom legyen. A munkám mellett megtanultam a szükséges tananyagokat és hamarosan Bukarestben találtam magam egy belső tréningen, amit már én tarthattam másodmagammal. Lassanként hivatalosan is bekerültem a trainer-poolba, én is tréner lettem, sőt nem sokkal később már ez volt a főállásom. Az IBM nemzetközi belső trénere. Boldogság volt. 

A második gyerekem születése azonban keresztülhúzta ezt a karriert – két kisgyereket már nem szívesen hagytam itthon napokra, ezért nem tudtam külföldi tréningeket vállalni, úgyhogy közel tíz év után megváltunk egymástól. A fejlesztési munka viszont nagyon a szívemhez nőtt, éreztem, hogy jót tudok adni – így a következő logikus lépés számomra a coaching volt. 

Nem, ez sem egy könnyű út. Ahogy valószínűleg egyik sem, ha folyamatosan fejlődni akarsz. A fejlődés vezet el a következő szintre, ahol megint kezdő leszel valamiben. És ez így van jól – ez visz tovább az úton. 

 

Ha valóban a kezedbe akarod venni a sorsodat, akkor néhány tanács az útra:

 

 

Azt javaslom, ha kezdő vagy, ne egyedül indulj neki! Keress támogatást! Keress egy mentort, valakit, aki támogat. Támogatás nélkül nincs változás. Abban a pillanatban, hogy valaki hajlandó segítséget kérni és elfogadni, a töredékére csökken minden idő- és erőfeszítés, hogy eredményt érjen el. Akkor is, ha nem tudod, hogy mit akarsz, mert onnantól kezdve, hogy valakivel meg kell osztanod, hogy mit szeretnél, megerősítenek, jó kérdéseket tesznek fel – ez mind segíteni fog. Mindenki magányos harcosként akarja megvívni élete nagy küzdelmeit, annak pedig semmi értelme sincs! Ez az ego harca önmagunkkal és ott van az a tudat is, hogy igen, lehet, hogy másoknak kell a segítség, de én más vagyok! 

Egyre kevésbé hiszek abban, hogy hosszú távon az a régi munkavállalói modell fog működni, hogy beülünk egy íróasztal mögé és onnan megyünk nyugdíjba. Nem ebbe az irányba működik a világ, felgyorsult. Ez minden területre igaz: azokra is, akik kétkezi munkát végeznek: a technológia bekúszik mindenhová, a kommunikációs felületek megváltoznak, egyre több folyamatot automatizálnak. Közhely tudom, de egy dolog állandó: a változás, és aki erre fel van készülve, az jól fogja csinálni, aki meg nem, az folyamatos kudarc élményekkel szembesül. Ebből következik, hogy az ideális munkahely is olyan, ami ezeket támogatja. Erről írtam pár évtizede a szakdolgozatomat, hogy a tanuló szerveteké a világ. Azoké a szervezeteké, akik képesek és tudják támogatni a szervezeti és egyéni tanulást. Rugalmasan kell hozzáállni a dolgokhoz, új képességekkel kell felvértezni magunkat. Az ideális munkahely, az támogatja ezeket, sokkal kevesebb merev korlátot szab, és sokkal nagyobb rugalmasságot ad. Itt is hiszek a csapatmunkában, egyedül nem lehet jól csinálni. Lehet és kell is egy csomó mindent változtatni.